Heavy metal. : nehéz fém. Egy stílus, melyet lehet szeretni, és gyűlölni, lehet a metálstílusok fejedelmének, illetve bohócának titulálni, ám egyet nem lehet: közömbösnek lenni iránta. Már több, mint 20 éve a rock mostohagyermeke, mely hol kedvesebb, hol mostohább elbánásban részesült, voltak nehéz időszakai, és voltak dicső évtizedei. Mostohagyermekként rengeteg ikonnak adott életet, kik közül jó néhányan már az égi stadionból (stílusosabban a pokolból) tudnak egy-egy sikolyt, vagy gitárszólót megereszteni a földiek felé, ám hagyatékuk- és ezzel szellemiségük- elporladt testükkel szemben fennmaradt és most is él.

Magának a stílusnak a nevét a Steppenwolf 1968-as slágeréből, a Born To Be Wild-ból eredeztetik, az együtte as heavy metal kifejezést pedig a dekadens és kábítószerfüggő, ám zseniális író William Burrough „A csupasz ebéd” c. novellájából kölcsönözte. A stílus ekkor nyerte el kategóriáját, ám előzményei jóval korábbiakra nyúlnak vissza.

A metál gyökerei elsősorban a blues-ból (gospellből), a pszichadelhikus hippi-rockból, a country-ból és a jazzből erednek, Európában ehhez pár év múlva a komolyzene is társul egy Richie Blackmore nevű úriember révén. Természetesen ahhoz, hogy a metál elnyerje státuszát, mint a leghangosabb rockzenei stílus- ki kellett bontakozni annak a hangszer-technikai forradalomnak, mely aztán alapjaiban változtatta meg a bluesrock addig nyugodtabb, elmélkedősebb világát. Az elektromos hangszerek megjelenése, az erősítők minél nagyobb teljesítménye létrehozta azt a speciális, fémes hangzást, mely először képes volt kifejezni egy adott korosztály agresszív ellenállását az adott értékrenddel szemben, másrészt egyfajta adrenalinfokozóként impulzust adott a felgyorsuló világgal szembeni versenyhez.. Jóllehet ezen hangzás kiterjesztésében sokan részt vállaltak, a forradalom két kiemelkedő egyéniségének neve azonban nem felejtődött el az idők folyamán: Eric Claptoné és Jimmy Hendrix-é.

Clapton a Yarbirds oszlopos tagjaként egy keményebb, gitárcentrikusabb zenét akart játszani, olyasmit, ami különbözött a klubzenék világától, ami nemcsak elgondolkodtatta az embert, de meg is dobogtatta szívét. Létrejött a bluesrock/metal első szupergroupja, a Cream, mely ugyan nem élt sokáig – a supergroup-ok általában nem viselték a több dudást egy csárdában-, ám leraktak az asztalra két olyan albumot- Wheels of fire, és Goodbye,- mellyel életre hívtak valami újat, valamit, ami már több volt szimpla bluesrocknál.

Jimmy Hendrix volt az első rocksztár, ki egyesítette a hard rock dübörgő erejét a pszichadelhiával és a szex-el s, aki egyéni gitárjátékával új minőséget hozott létre, oltárra emelvén az örjöngésig tartó virtuozitást és az improvizáció onanisztikus nárcizmusát. Szimpadi showman-ként mintát szolgáltatott a gitárjukat fallikus jelképként kezelő későbbi frontembereknek, a spontaneitást pedig a műsor szerves elemévé tette.
Életműve megadta az alapját a későbbi gitárvirtuózoknak, a pszichadelhikus stoner bandáknak, a progresszív rock és metálbandáknak. (Nem véletlen, hogy a kor másik szupergroup-ja, a progresszív isten Yes is fő hatásként említi Hendrixet).

A két alapító ős által teremtett stílus pedig Frankensteinként életre kelve saját törvényei szerint fejlődött tovább. Mivel a zene egyik jellemzője a gyors tempó és az euforisztikus hangulati hatás volt, nem véletlen, hogy géptestbe oltott metaforája a motorozás lett. A később jelképpé váló bőrruha is a motorosok által vált a metáltábor kultikus öltözetévé. Ezt a kapcsolatot használta ki a már említett Steppenwolf is, bőrruhájuk és a Szelíd Motorosok c. Oscar díjas film ráirányította a figyelmet a már „hivatalosan” is nevet kapott stílusra.

Hendrix pszichadelhikus örökségét vitte tovább Arthur Brown, ki Fire c. számával aztán érdekes módon több, mint 30 évvel első megjelenése után rövidke másodvirágzását tudta élni egy német ipari csapat , a Die Krupps által. Brown kisérőzenekarának orgonistája Vincent Crane megalakította a korai hetvenes évek legnagyobb koncertbandáját, a pszichadelhikus Atomivc Roostert.

Ebben az időszakban jött létre aztán a metál három legnagyobb hatású bandája, a Led Zeppelin, a Black Sabbath, és a Deep Purple, az a triumvirátus, melyek zenéje olyan a későbbi metálbandáknak, mint Gogol köpönyege: mindannyian onnan bújtak elő.

A Led Zeppelin előzménye mindenképpen a Yarbirds volt. 1966-ban egy tehetséges gitáros Jimmy Page csatlakozott a Yardbirdshöz, előbb basszusgitárosként, majd ritmusgitárosként, Jeff Beck mellé. Ez a formáció szerepelt Antoniony Nagyítás című filmjében a Stroll On című dallal, melyből később a The Train Kept-A-Rollin' lesz. Nem sokkal később Jeff Beck távozása után már Page lett a főnök, jellegzetes gitárjátéka később a Zeppelin védjegyévé vált. A kezdetben New Yarbirds-ként fellépő csapat nevét a Who Keith Moonjának köszönhetően találta meg, aki úgy gondolta, hogy zenéjük úgy fog megbukni Angliában, mint a szóban forgó léghajó. Hogy ez nem így történt, arra egy rocklegenda szolgál ellentételezésül, egy olyan rocklegendáé, mely meghatározta a metál egész későbbi képét.