'A Zeppelin különleges színt vitt a rockba: remekül ötvözték a a pszichedeliát a kelet misztériumával és a buja szexualitással, melyről az énekes, Robert Percy Plant gondoskodott. Természetesen a jól kitalált image mit sem ért volna a tagok zenészi kvalitásai nélkül: Page iskolát teremtett virtuóz gitárjátékával, Plantet az egyik legerotikusabb hangként ismerte meg a szakma, John Bonhamot csak dobkirályként nevezték, és még a banda „csendes embere” John Paul Jones, a basszgitáros és billentyűs is kiemelkedő hangszeres tudásról tett tanubizonyságot.
Az első lemez sikerét egy több országon átívelő koncertsorozattal alapozták meg, s az amerikai turné is igen jól sikerült, melynek hatásaként az amerikai lemezboltok, és rádiók reklámja nyomán 50000 darabot jegyeztek elő az első albumból. Érdekes, hogy a banda Angliában nem volt annyira sikeres, a menedzser is inkább Amerikában akarta eladni a zenekart, mert az ottani közönség jobban tolerálta a hangerőt (hiába, a Zeppelin azért már (ős)metál zenekar). Az első album aztán nagyot durrant, a Zeppelin I. volt a világ második platinalemeze. Ez a korong a blues alapokból kiinduló kemény zenét tartalmazott, amelyen azért érződött az útkeresés is. Az irányadó a Good Times, Bad Times című szám lett, míg a koncertek érdekessége a Dazed And Confused volt, amiben egy részt Page csellóvonóval adott elő - gitárján. Az érzelmes dalokban sem volt hiány. A Baby I''m Gonna Leave You az a szám, amelyben Plant leginkább kibontakoztatta hangjának sokszínűségét. A jól sikerült album azonban csak a kezdet volt. Még ugyanabban az évben kijött a második album (melyre a 400 ezer darabos előrendelés minden rekordot megdöntött), és a Zeppelin a szupersztárok egére szállt fel.Az olyan, azonnal klasszikussá érett számok, mint a Whole Lotta Love, Heartbreaker, Moby Dick, garantálták a sikert. A harmadik lemeztől a zenekar új utakat kezdett keresni, s mondjuk meg őszintén, ez nem meglepő. A Zeppelin éppen ezért is vált az egyik legnagyobb bandává: mindig hajtotta őket a vágy olyan új utak keresésére, melyeket addig még nem fedezett fel senki. Ugyanakkor az új hatásokat olyan pompásan tudták integrálni hard rockos világukba, hogy az új „termék” mindig magasabb szintre tudta emelni a régit. 1971-ben megjelent a Led Zeppelin negyedik albuma, mely folytatta továbbfejlődést: a folkos elemek megjelenése újabb árnyalatokkal gazdagította az amúgy sem sablonos zenét. A történelmi jelentőségű lemez megjelenése után két év következett sikeres és hosszú turnékkal, stúdiómunkával. Végül megjelent az első önálló címmel rendelkező album, a Houses Of The Holy. Nyolc szám - nyolc stílusváltozat. Ezzel a koronggal a Zeppelin bebizonyította, hogy hatalmas zenei területet képes átfogni és stílusuk ekkor már nem is olyan könnyen behatárolható. Következő lemezüktől kezdve azonban a kritika elpártolt tőlük, pedig az 1976-ban megjelent dupla koncertalbum a "nagy napokban" készült. Családi tragédiák és balesetek nehezítették az együttes munkáját, így következő lemezük csak 1979-ben jelent meg. A korongon - In Through The Outdoor- fellelhető összetett zene csak a rajongóknak kellett .Turné közben az együttes nagyivó dobosa alkoholmérgezés következtében 1980 szeptemberében elhunyt. Ezzel a Led Zeppelin "földi" pályafutása véget ért - a tagok nem akarták Bonzo nélkül folytatni.

Ha a Led Zeppelin a pszichedelia és a fény bandája volt, akkor a szintén Angliából származó Black Sabbath a sötét mágia és az okkultizmus gyermekeként jött világra.Nem véletlen a nyomott, sötét világkép: Birmingham prolinegyedei olyan szociális hátteret hoztak létre, melyből csak ilyen komor, elkeseredett hangulat fakadhatott. Innen aztán egyenes út vezetett ahhoz a fantáziavilághoz, melyhez egyrészt remekül illeszthető volt a „tálalt” zene, másrészt a szabad metaforizáció nem volt olyannyira bonyolult, ami meghaladta volna a fiúk képességeit. Az együttes nevét egy Boris Karloff filmből kölcsönözte, zenéjében pedig egy olyan új, addig sosem hallott elektromos-okkult világot hozott létre, mellyel stílust alapítottak. A vontatott, komor riffek, az elnyújtott dallammenetek, a szövegek misztériuma, a vontatott tempók és szokatlan tempóváltások egy olyan zenei stílusnak adtak táptalajt, melyet már joggal nevezhetünk heavy metálnak. (Természetesen a doom és stoner bandák is őket emlegetik fő hatásukként, de a black együttesek is rengeteg dolgot merítettek ebből a kiapadhatatlan forrásból ). A fekete mágia és az új hangvétel ráirányította a figyelmet a bandára és szerződést kaptak a Vertigo-nál, ahol 1970-ben megjelent első lemezük, amely a Black Sabbath nevet kapta. A kritikusok körében azonban nem ez lett a figyelemfelkeltő remekmű. Még ugyanebben az évben adták ki a Paranoid című kis- és nagylemezüket, ami végleg felrepítette őket a világhír felé. 1971-re már mindenki ismerte őket. Főleg az USA-ban lettek nagyon népszerűek. Látványos koncerteket adtak, ahol bizarr megjelenésükkel, vad viselkedésükkel és szövegeikkel lettek híresek-hírhedtek. Okkultizmusuk sokakban ellenérzést szült, mégis sokan követték őket. Kiadócsere miatti hosszabb szünettől eltekintve folyamatosan adták albumaikat és továbbra is rémisztették a hallgatóikat. Nyolc TOP 20-as album után azonban a személyes ellentétek, és Ozzy Osbourne alkoholfüggősége szétzilálták a bandát. A mélypont a 70-es évek végén jött el, amikor Ozzy bejelentette, hogy kiválik a Black Sabbath-ból. Az együttesnek azonban sikerült átvészelni ezt a csapást, és az új énekes személyében a metáltörténelem egyik legnagyszerűbb torkát ismerhette meg a publikum. Ronnie James Dio két meghatározó együttesnek is a tagja volt, az egyik a Rainbow, melyről még szólni fogok, a másik pedig az újabb korszakába lépő Black Sabbath. Az énekes csere előzménye az volt, hogy Dio kilépett a Rainbow-ból, mivel szerelmes balladák helyett egy jóval markánsabb zenei irányvonalra kívánt térni és készült szólólemezének elkészítésére. Ekkor hívta fel Tony Iommi, aki ki akart szállni a Sabbathból, és szívesen dolgozott volna Dio-val. A dolog azonban elsikkadt, ám 6 hónap múlva a Black Sabbath menedzserének lánya, Sharon Arden felhívta õt, és megkérdezte, nem volna e kedve az Ozzytól megszabadult Sabbath-tal dolgozni. (Sharon késõbb érdekes mód Ozzy felesége lett.) Az együttmûködésnek az Ozzy éra utáni egyik legklasszikusabb lemez lett az eredménye, melyet a Black Sabbath - de bátran mondhatjuk, hogy bármely heavy metal csapat- azóta is készített. A Heaven and Hell, ha lehet ezt mondani, a tökéletes heavy metál album. Megtalálható benne minden, amiért a metált szerethetjük. Van itt bika zakatolós power nóta (Neon Knights), epikus metál alapmű (Children of the sea), basszusfutamokkal ellátott, gitárhápogtatós-a Dio szólóalbumokkal rokonságot mutató, igazi Sabbathos szövegű darab (Lady Evil), a későbbi Martinos éra előfutáraként felfogható etalon (Heaven and hell). Találunk aztán még itt újabb Dio-s rocknótát (Wishing Well), lassan kezdődő, aztán dübörgővé váló zakatolós powert (Die Young), road rockot (Walk Away), elmélkedős, doomos tételt, gyönyörű Dio dallamokkal és frankó gitárszólókkal (Lonely is the World). A sikeres albumot aztán még egy követte, majd sajnos személyes nézeteltérések miatt Dio kivált a bandából és sikeres szólókarrierbe kezdett.Dio kiválásával zűrzavaros időszaka következett a Sabbathnak, melyből aztán egy szintén fantasztikus énekes, Tony Martin húzta ki a „boszorkányimádókat”. Martin egyike a metál legjobb énekeseinek, hangja egyesíti Dio érzelemgazdagságát azzal az erővel, ami szükséges az epikus témák élvezetes kifejtéséhez. Nem véletlen, hogy a Tony Martinnal készített albumok bombasztikusabb, epikusabb hangzással, változatos dallamokkal íródtak. A szinti kicsit jobban az előtérbe került, a dalok pedig visszatértek a Dio érás lemezek dallamgazdagságához, és rockosabb világához. A Sabbath jelenleg Csipkerózsika álmát alussza, néha felröppennek hírek a régi Sabbath reunionjáról, ám erre egyre kevesebb esély van. Szerencsére a banda fő motorjának, Tony Iomminak a napokban jelent meg új szólólemeze, mely a korhoz igazíott hangzással újíotta fel a Sabbath-i örökséget (Fused 2005). A harmadik nagyágyú az a banda, melynek zsenialitása egyedülállóan szintén zseniális utódegyüttesek létrejöttéhez szolgáltatott „spirituszt”, tagjai mindannyian területük kimagasló képviselői voltak (illetve most is azok). A banda, mely a Deep Purple nevet viseli, eleinte egyfajta angol válasz volt a Vanilla Fudge-ra. Első basszusgitárosuk és énekesük helyét Roger Glover és Ian Piece vette át, így alakult ki az a klasszikus felállás, amely felvette 1970-ben a klasszikus In Rock-ot, minden idők egyik legnagyobb hatású rock/metal lemezét. A banda erőssége mindenekelőtt a tagok klasszikus képzettségéből adódott. Gillan (az énekes) előző pályájához hasonlóan az orgonista , Jon Lord is ezen az iskolán nőtt fel, nem véletlen, hogy a Purple volt az első metál banda, mely megpróbálta a metált a szimfónikus zenével fúzionáltatni. Természetesen a „valódi” Purple hagzás nem képzelhető el a gitáros, Ritchie Blackmore játéka nélkül. Ritchie a korábbi blues alapú gitárjátékkal szakítva megpróbált visszaásni Európa komolyzenei gyökereihez- fĹőleg a barokk és reneszánsz lantmesterek munkáihoz- és azok örökségét szerves részévé tette stílusának, kialakítván azt a neoklasszikus játékmódot, mely a későbbi európai metált igazán megkülönböztette az amerikaitól. Varázslatos technikája, felelgetős játéka a billentyűvel része lett annak a csodának, amellyel még nem találkozott sem Európa, sem Amerika. . A Purple „aranykorát” olyan albumok jelzik, mint a a Speed King, a Fireball, a Smoke on the Water, a Lazy, a Space Truckin`, vagy a Woman from Tokyo című szerzemények pedig mindmáig a rockzene csúcsait jelentik. Sajnos, a Purple-t is elérte a supergroup-ok végzete: személyi problémák adódtak a zenekaron belül , melynek folyamodványaként Ian és Roger elhagyták a bandát. A távozókat sikerült ugyan pótolni, ám az első „aranykornak” végérvényesen vége szakadt. Az új tagok, David Coverdale és Glenn Hughes szokatlan és új színt hoztak a Purple zenéjébe: Hughes a fekete zenék szerelmese volt, és befolyása jól hallható a 3. és 4. felállás valamennyi dalában. Mindazonáltal ez az új hangzást is magas színvonalon interpretálta a banda, azonban Blackmore elképzeléseinek nem felelt meg ez a funkys stílus, és 1975-ben angolosan (hehe) távozott. Az új gitáros, Tommy Bolin eredetileg jazz zenész volt: ennek következtében a Purple megszokott hangzásvilága megváltozott. Noha az új album, a Come Taste The Band a maga nemében kitűnően sikerült, Bolin és Hughes komoly drog-problémákkal küzdöttek. A bajt az is tetézte, hogy Coverdale és Hughes nem igazán szívelhette egymást, rivalizálásuk nem tett jót az amúgy is szétzilálódásban lévő csapatnak. 1976-ban Tommy Bolin tragikus körülmények között, heroin-túladagolás következtében elhunyt. 1984-ben a banda történetének új fejezete kezdődött: az eredeti 2. felállás újra összeállt. Blackmore és Gillan között azonban a változatosság kedvéért újabb gondok akadtak (Ritchie egomán természetének köszönhetően); ez vezetett végül ennek a felállásnak is a végéhez. 1989-ben Gillan elhagyni kényszerült a zenekart. Gillan távozása után 1989-ben megjelent a Masters And Slaves az ex-Rainbow énekessel Joe Lynn Turnerrel. 1993-ban újra összeállt a legendás II. felállás, a pletykák szerint a dalokat már Turnerrel rögzítették, majd Gillan visszatérte után újra felvették az éneksávokat. A turné közepén Blackmore kiszáll, a turnén végéig Joe Satriani helyettesíette.1995-ben Ian Gillan, Glover, Lord, Paice mellett új gitáros lépett fel: Steve Morse, akivel azóta is sikeresen működik a csapat. A Purple története azonban nem ennyire lineáris, köszönhetően a géniusz zenészekhez. Ritchie Blackmore elhagyván a funky-metált korszakába lépő Purple-t , új vállalkozásba fogott. Maga köré gyüjtötte az egy korábbi turnén megismert fiatal, tehetséges csapat, az Elf tagjait, hogy egy szólólemezt készítsen, ami végül Ritchie Blackmore''s Rainbow címmel jelent meg, s ez egyben a Rainbow zenekar megszületését is jelentette. A kitűnő gitáros különösen jó vásárt csinált az énekessel. Ronnie James Dio kicsiny testmérete ellenére óriási hang birtokosa, aki mind a hard rockban megkövetelt ordításra, mind pedig az érzelemdús balladák eléneklésére képes. A Ritchie Blackmore''s Rainbow című lemez kiváló alkotás lett: nagy slágerek, összetett számok, precízen megkomponált művek egysége. Az LP szinte minden száma nagy siker lett, a Catch The Rainbow és a Temple Of The King a balladisztikusabb hangvételű dalok közé tartozik, míg a 16 th Century Greensleeves és a Still I''m Sad egy-egy feldolgozás. Dionak igen nehéz dolga volt, hiszen állandóan Ian Gillan-el hasonlították ösze, a "törpe óriás" hangja azonban kiállta a próbát, egyrészt orgánuma, hangfekvése által, másrészt pedig nem az ex-Deep Purple- tag, Gillan stílusát követte - mint olyan sokan a stílusban -,hanem teljesen egyéni utakon járt. Blackmore továbbra is hasonlóan pengetett, mint korábban, de sok olyan dolgot is csinált, amely nem volt Purple-gyökerű. A sikeres album nyitódala, a Man On The Silver Mountain még a slágerlistákat is megmászta. Azután ahogyan a siker jött, úgy mentek el a zenészek Blackmore miatt, Dio azonban maradt. Ekkor még nem volt rossz a teljes tagcsere. Olyan zenészek vettek részt a második album elkészítésében, mint Jimmy Bain és Cozy Powell a "nyolckarú" (R.I.P). A Rising ismét egy nagyon jól sikerült nagylemez lett. Tökéletes volt az összmunka a profi zenészek között. Erről a korongról is lettek slágerlistás dalok, mint a Tarot Woman, vagy az A Light In The Black, azonban az igazán nagy alkotás, a hard rock-heavy metal öröklistán is előkelő helyet foglaló elfoglaló Stargazer (A csillagokat bámuló) volt. Ez a hosszú ballada egyértelműen a középkori lovagok történetei által inspirált Dio gondolatvilágának zenei megjelenítése lett. Sajnos Ritchie zsarnok természete ismételten éreztette hatását. Megjelent ugyan egy pazar dupla koncertalbum is, de a tagok ettől még nem jöttek ki Blackmore-ral. 1978-ban elkészült a Long Live Rock and Roll, az utolsó igazán remek, élményből fakadó album. A lemez igazi nagyágyúja a Kill The King, a mai amerikai power metál egyik első alapköve (nem véletlen, hogy annyian feldolgozták, a Stratovariustól a Primal Fearig ), illetve a Gates Of Babylon, melyet a Nemezis is remekül feldolgozott. Ezek után egy olyan irányváltás következett, melyben Dio nem akart részt venni, szerelmes balladák helyett egy jóval markánsabb zenei irányvonalra kívánt térni. Kilépett a Rainbow-ból, és készült szólólemezének elkészítésére. Ekkor hívta fel Tony Iommi, aki ki akart szállni a Sabbathból, és szívesen dolgozott volna Dio-val. A továbbiakról a Sabbathnál már írtam.Blackmore pedig nem vette észre, hogy a szekér haladásának legnagyobb fékje éppen ő maga. Több tagcsere is bekövetkezett, még a birkatürelméről híres csodálatos dobos, Cozy Powell is távozott a bandából. Az együttes a végét járta. A helyzetet utolsó lemezük címe is jól tükrözte: Bent Out Of Shape - A formát elveszíve. A Rainbow feloszlott. Blackmore és Glover az újraalakult Deep Purple-be mentek, ahová 1991-ben az utolsó felállás énekese, Joe Lynn Turner is csatlakozott. Az érdekes keveredés eredményeként az 1991/92-es Deep Purple turnén minden koncert alkalmával felhangzott: "Long Live Rock and Roll". 1996-ban Ritchie ismét összetrombitálta embereit és a szivárvány újból életre kelt. Ezáltal a a Stranger In Us All című albummal rukkoltak elő, ám ez a felállás sem tartott sokáig. Ritchie megundorodva a metálszakmától- ami persze jórészt magának köszönhető- akusztikus vállalkozásba fogott, melyhez partnert a feleségében találta meg és ténylegesen visszanyúlva a barokk és reneszánsz zenei világhoz azóta megtalálhatta saját útját. (ilyen látványos kivonulást aztán egy Michael Kiske nevű úriember követett el, kiről még bőven fogok szólni.).