A hetvenes évek stagnáló gazdaságából adódó társadalomkritikákat megfogalmazó punk bandák azonban csak ideig, óráig tudták kiváltani azt a hatást, ami életre hívta őket. A társadalom egy idő után rezisztenssé vált az önmagukat ismételgető, és igazából komoly megoldási program nélküli punk csapatokkal szemben. Ebben a környezetben indult hát el az a zenei megmozdulás, mely New Wave Of British Heavy Metal néven vonult be a metáltörténelembe, hogy maradandó nyomokat hagyva meghatározza a következő évtized metál zenéjét.


1977-ben egy kanál gyárban tartotta meg első próbáját az a csapat, mely a NWOBHM egyik legtöbb viszontagságon átment, tragédiákkal és fantasztikus sikerekkel tarkított bandája lett, a stadion-rock zászlóvivője, a populáris rádióbarát metál egyik legfőbb képviselője, nevük: Def Leppard. A Leppard debütáló lemete az On Through The Night 1980-ban jelent meg, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az USA-ban sikeresebbek, mint otthon a szigeteken. Nem sokkal ezután szerződést írtak alá az amerikai Mensch és Burnstein menedzsment céggel. Májusban a banda megérkezett Amerikába első koncertturnéjukra, ahol a Judas Priesttel, Ted Nugenttel koncerteztek.


A Pyromania a banda aranykorának első albuma már rendelkezett mindazokkal a jellegzetességekkel, melyek a zenekart ünnepelt sztárokká avatták. A fogós melódiák, a remek vokálok, az énekelhető refrének, és nem utolsósorban a frontember karizmatikus személyisége világhírűvé tették az együttest. A hangzás bombasztikus jellege pedig még ma, 2005-ben is megállja a helyét. A sikerhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy nagyon jól elegyítették a dallamos, lassú slágereket a keményebb, ám fogós, hol szomorkás hangulatú, hol induló jellegű dalokkal. Hysteria c. albumuk olyan slágergyűjtemény lett, mellyel beírták magukat a hard rock aranykönyvébe. A Women, Animal, Pour Some Sugar Me, Armageddon it, Rocket, mind-mind fantasztikus slágerek, bizonyítván azt, hogy lehet egy igényes hard rock mű populáris is. Az album 16 millió példányban kelt el, a banda szupersztár státuszba emelkedett. A jól filmezhető megjelenés miatt az MTV is felkapta őket, ekkorra ez a csatorna siker egyik legfőbb letéteményesévé vált a zenében ( bár épp a metál szolgáltatott erre a megállapításra később ellenpéldát).


A Def Leppard mellett, mely elsősorban Amerikában volt népszerű, a kontinensen megjelent a heavy metal máig is egyik legnagyobb bandája, az Iron Maiden. Nevüket egy középkori vallatóeszköztől kölcsönözték, a horror iránti fogékonyságuk pedig a csapat emblematikus figurájában, Eddie-ben is kifejeződött. Persze a Maiden nem vált puszta horror-shock csapattá, zenéjük ahhoz túl összetett-némely korszakukban egyenesen progresszív volt-, ám a hatlamas színpadi show-kat ők is a tökélyre fejlesztették.(Ők voltak az elsők akik koncertjeiken holografikus vetítéseket használtak, halálra rémítve vele a közönséget.)


A zenekart Harris alapította, mint new-wave/punk formációt. Az első kisebb sikerek után tagcserék következtek, a dobok mögé 1980-ban Clive Burr ült, Murray mellé pedig Denis Strattont szerződtették második gitárosnak. Az első lemez meglepő siker: az angol lista 9-dik helyére ugrott. 1980 decemberében Stratton helyére Adrian Smith állt. Második lemezük felvételeinél a legendás Martin Birch ült a keverőasztalnál. 1981-ben csere a frontember posztján is: az új énekes Bruce Dickinson (ex-Samson). Harmadik lemezük megjelenését követően már a legnagyobb heavy metal együttesek közé számították őket., Steve Harris pedig hangszerének legjobbja volt a műfajban. Clive Burr-tól a túlzott kábítószer és alkoholfogyasztás miatt 1982-ben meg kellett válniuk, helyére a francia Trust egykori dobosa, Nicko McBrian került. Sikerüket elsősorban a műfajban szokatlan zenei kreativitásuknak köszönhetik. Az 1982-es The Number Of The Beast című lemezükön az ex Samson énekes, Bruce Dickinson vette át az énekesi teendőket, ki „operás”, egyéni énekévek stílust teremtett.. Az ez utáni időszak a misztikus témák egzotikusan progresszív időszaka, sokak szerint a banda aranykora volt. A Powerslave, Somewhere In Time, Seventh Son Of A Seven Son ma már klasszikus munkák, rengeteg fiatal csapat inspiráló lemezei. A metál szekér azonban túlságosan a kijelölt csapáson tudott zötyögni, aminek a kilencvenes évek elején Dickinson kiválása lett az eredménye. Természetesen nem lennénk a metal nagy cirkuszában, ha ezt a kiválást sem követte volna később a nagy reunion.


Eközben a metálnak meg kellett vívni a harcát a közvéleménnyel is, mind Európában, mind Amerikában. Olyan csoportulások jöttek létre, melyek be akarták tiltani az ifjúságra veszélyes zenét- ahogy ők nevezték a metált. Szerencsére ezek a kezdeményezések elhaltak, bár még manapság is hallani olyan perekről, melyeket metálegyüttesek ellen folytatnak zenéjük állítólagos bűnözésre felbujtó jellege miatt.(Az egyik leghíresebb ilyen per a Judas Priest ellen zajlott, melynek eredménye precedens értékű lett. A keresetet elutasították, a banda tiszta lappal folytathatta tevékenységét.)


A Saxon a Uriah Heep és a Budgie megfelelője volt a nyolcvanas években. Keményen dolgoztak, ám sosem sikerült nekik az igazán elsővonalas bandák közé bejutniuk, talán csak Wheels Of Steel c. nagylemezük megjelenése idején lett erre esélyük. A banda később megpróbált kompromisszumokat kötni, ami azonban a rajongók elfordulását vonta maga után. Biff Byford és csapata jó ideig eltűnt a süllyesztőben, hogy aztán az új évezredben főnixként feltámadva megalkossák életművük legdögösebb albumjait.


A rádiók ebben az időszakban olyan rockshow-kat sugároztak, melyeket kihasználva fel lehetett jutni a csúcsra. Ezt használta ki a az öttagú Birminghami Magnum is az örökmozgó Bob Catley énekessel és a gitáros/szövegíró Tony Clarcinnal. A kard és boszorkányság tradíciójába öltöztetett zenéjük olyan meglepetésslágereket produkált, mint a saját erőből kiadott Storyteller’s Night.


Nem volt egyértelmű metálos besorolása annak a bandának, mely aztán érdekes módon a kompromisszum mentes metál példaképévé vált. A sebesség-metál alapköveit lerakó erőtrió Motorhead néven vált ismertté, s csupán azért rakták őket a metál skatulyába, mert a főnöknek, Lemmy Kilminsternek hosszú volt a haja. A Motörhead eredetileg Bastards, vagyis fattyúk néven kezdett játszani 1975-ben. A hetvenes évek végén Lemmy Kilmister (basszus, ének), 'Fast' Eddie Clarke (gitár) és Phil Taylor (dobok) felvették debütáló albumukat, és akkoriban ragadt rájuk a "világ legrosszabb bandája" címke is. Lemmy, aki a brit űr-rock egyik zászlósával, a Hawkwind-del is parolázott, már akkor is a szcéna egyik legmarkánsabb egyéniségének számított. A trió nevét a sebesség megszállottjait jelentő szleng szóból szerezte. A média állandó kritizálása ellenére autentikus rock dinoszauruszok voltak a kezdetektől, kompromisszum mentes rock 'n' roll-lal és sallangmentes, erőteljes színpadi játékkal. Az 1979-es Overkill, és Bomber lemezek meghozták számukra azt az áttörést, mely lehetővé tette a máig is etalon No Sleep Till Hammersmith élő anyag elkészítését. Sokan úgy tartják, hogy ők azok, akik úgy játsszák a rock 'n' rollt, ahogyan az megszületett harminc évvel ezelőtt.

A Golden Earringen kívül a hollandok nem nagyon járultak addig hozzá a rocktörténelemhez. Ezuen változtatott egy Eddie Van Halen nevű úriember, jóllehet bátyjával együtt Kaliforniában nőtt fel. Az ottani gimiben találkoztak egy David Lee Roth nevű jóképű sráccal, kivel egy sor klubkoncert után bekerültek a stadionok világába. Az extravertál showman, Diamind Dave, és a briliáns gitáros kombinációja olyan hírnévhez juttatta őket, mely elegendő volt 1983-ban 1.5 millió dollár kasszírozásához egy amerikai fesztiválon való fellépésükért. Kezdeti dalszerzői gyengeségükre aztán MCMLXXXIV c. lemezük sikere szolgált ellenpéldául, a Jump már teljes mértékben saját szerzemény volt. Érdekességképpen, az akkori első számú gitárhős zenekarában ekkor történt az a kísérlet, hogy vezérhangszerként ne gitárt, hanem szintit alkalmazzanak. Roth távozása után Halen remek választással hozta be a bandába az új énekest, az ex Montrose frontembert, Sammy Hagart, kivel az egész nyolcvanas éveket végigjátszották.


Svédország először akkor járult hozzá a heavy metalhoz, mikor a Europe 14 országban lett első a The Final Countdown c. dalával. Jóllehet a banda több remek , gitárcentrikusabb dalokat tartalmazó nagylemezt készített, sikerüket nem tudták megismételni.


Amerikában a heavy metal kissé más úton haladt, egy lazább, bulizósabb megszólalással. A Los Angeles-i Mötley Crüe , a Quiet Riot, a Ratt, Dokken a blues alapú hard rockot egyesítették a sokszor extrém előadásmóddal és a toxikus image-el. Természetesen Amerikának is megvoltak a maga shock rockerei: köztük az első számú, Blackie Lawless és bandája , a WASP. Az olyan lemezcímek, mint a F*ck Like a Beast, illetve a The Headless Children ráirányították a figyelmet a látványos horror színpadi show-kat előadó zenészekre, ami elegendő volt az angol TOP Ten-be kerüléshez.


A valamikori Sabbath frontember Ossy Osbourne a Sabbathból való kilépés után 6 hónapot egy hotelszobában töltött, pizzán, sörön és kokainon . Don Ardens lánya, Sharon felkereste, hogy újra "életre keltse" Ozzy-t, és visszahozza őt a zenei életbe. A menedzser összehozta Osbourne-t Randy Rhoads gitárossal, aki az amerikai Quiet Riotban gitározott azelőtt. Hamarosan összeállt Ozzy bandája, , nevük Law lett, de 2 koncert után ezt átkeresztelté Blizzard Of Ozzra. 1980-ba veszi fel a felállás az első albumot "Blizzard Of Ozz" címmel. A Sabbath stílusától sokkal energikusabb zenét játszottak, egyéni felfogású hard rock- ot. Igazából Ozzy szólólemezeit nem lehet behatárolni, mindegyik egyedi stílust képvisel. A lemez hetedik lett az angol listákon. A koncerteken Ozzy a Sabbath híresebb számait is játszotta a sajátjai mellett, és ezt a jó szokását a mai napig megtartotta. Második szólólemeze, a "Diary Of A Madman", azaz "Egy őrült Naplója". A banda koncertjei igaz pokoli bulik, Ozzy hamar botrányhőssé vált. Néhány koncert végén darált húst dobált a közönségbe, bár ezt a közönség hamar megunta és ezt visszadobálták a színpadra. A leghírhedtebb eset Iowában történt, amikor valaki a közönség közül egy élő denevért feldobott a színpadra. Ozzy nem volt teljesen józan addigra, azt hitte, hogy az egy műanyag denevér. Fölkapta, és leharapta a fejét. A harapás közben derült ki hogy szerencsétlen állat nagyon is él. Ozzy azonnal kórházba rohant. Ez a "denevér-harapás" azóta már olyan névjegyévé vált, mint a tetoválásai. 1982-ben szörnyű dolog érte Ozzy-t és csapatát: baleset következtében meghalt Rhandy Roads. Ozzy egyik legjobb barátját és legnagyszerűbb kollégáját vesztette el Rhoads személyében, akinek nagy szerepe volt az "Ozzy- sound" kialakításában. Több nagysikerű album után 1991-ben jön a "No More Tears", és a nemzetközi turné "No More Tours" címmel, ugyanis Ozzy bejelentette, hogy visszavonul.. 1995-ben Ozzy visszatért az "Ozzmosis" albummal, amin Geezer volt a vendégzenész.

Amerika és Anglia mellett azonban egy másik metál nagyhatalom is kialakult, olyan bandákat adva a színtérnek, melyek szintén stílusalapítók lettek.


1983-ban alakult meg az a német együttes, mely a heavy metalt eggyel magasabb fokozatra kapcsolva létrehozta a speed stílust, annak is egy dallamosabb fajtáját. Munkásságuk utat adott az egész európai heavy metál fejlődésének, elválasztva a a tengerentúli dallamosabb floridai metáltól. Jóllehet kiadójuk death metal-ként reklámozta őket, azért távol álltak ők ettől, a szintén 80-as években kialakult extrémebb stílustól. Első albumuk, egy LP, mely rögtön klasszikussá érett, szimplán a csapat nevét viselte címként: Helloween. Ez az LP lett aztán az alapja első nagylemezüknek, a Walls Of Jericho-nak. Az ekkor még nyersebb speed metalt tartalmazó korong azóta is a stílus egyik legjobbja, köszönhetően a remek zenészeknek, és az addig szokatlanul dinamikus és friss hangvételnek.


A csapat új énekessel, Michael Kiske-vel megerősítve adta ki aztán azt a két soron következő albumát, melyet csak Keeper 1 és 2 néven szokás emlegetni. Ezeken az albumokon egyébként minden megtalálható, ,ami a mai neopower lemezeket jellemzi: klasszikus intro, germános speedelés, egy-két sláger, klasszikus ihletésű dalok komolyzenei betét, és összetett, , epikus darab. Fantasztikus, hogy ebből az egy lemezből aztán mennyien táplálkoztak. Sajnos a lemez által diktált színvonalat nem tudták tartani, a következő album-bár tartalmazott megaslágereket is- elég eklektikusra sikerült, köszönhetően a tag- kiválásoknak és a zenei iránytévedésnek. A Helloween a Pink Bubbles Go Ape buktája után még mélyebbre került a következő albummal, Kiske ki is szállt a bandából, hogy aztán névtelen rockbandákban próbálja meg önérvényesítését megvalósítani. Jóllehet, azóta jó pár metál albumon vendégszerepelt, nem vette észre (vagy nem akarta észre venni), hogy sikert csak ebben a műfajban fog elérni ( mégha a saját szava szerint a „metál kurvájának” is kell lennie). A kilencvenes években aztán a Helloween több tagcserén átjutva új énekessel támadt fel halódó poraiból, hogy visszatérjenek arra az ösvényre, melyről elindultak.


Az Accept még a hetvenes években alakult Udo Dirkschneider énekes vezetésével, hogy aztán a nyolcvanas évek elejére kialakuljon az a védjegyszerű hangzás, amely sok tekintetben a német heavy metal szinonimája lett. Udo szétsmirglizett Bon Scott-hangja, a Judas Priest British Steel-korszakát idéző gyors, egyszerű gitárriffek, brutális slágerek, folyamatos turnézás: a Restless and Wild (1982) és a Balls to the Wall (1983) album máig a heavy metal alaplemezei közé tartozik, mint ahogy a nyolcvanas évek közepén világsikert indukáló, a korábbiaknál kipolírozottabb Metal Heart. Az Accept története során jó néhány muzsikust fogyasztott el, el is tűnt, míg a törpösített Rob Halford-külsejű Udo szólókarriert kezdett U.D.O. néven, ám a kilencvenes évek lassan megérlelték a visszatérést és az Accept visszafoglalta helyét a heavy metal Olümposzon.


A banda, ami soha nem alkuszik, és nem követ trendeket! Az egyszerű, de döngölős riffekre érkező himnikus jellegű refrének, a galoppozó ritmusok egy hamburgi metálcsapatot jelölnek, kiknek neve az egyik legismertebb nemcsak a metálszakmában, de a laikusok számára is: ez a Running Wild. Kalózos, katonás image-ük jól illeszkedett zenéjükhöz, indulós refrénjeiket remekül lehet koncerteken együtténekelni. A banda főmotorja Ralf Kasparek nevű úriember , ki zsarnokként uralkodva a bandában az óta is vaskézzel határozza meg a banda váltani sosem akaró irányvonalát. Ennek ellenére a csapat máig sikeres, jóllehet sokak szerint csupán torz paródiái egykori nagyságuknak.


Persze Amerikában sem csak hajbandák csinálták a metál zenét, jóllehet tevékenységük egy-kettő kivételével azóta is csak alig bír kitörni az undergroundból. Az olyan bandák, mint az Armored Saint és a Jag Panzer, a Virgin Steel Amerikában is tovább ápolták a klasszikus szikár, angolszász alapú heavy-power metál örökséget. (jóllehet a Virgin Steel azért több ennél).


A Manowarnak azonban sikerült, ami ezeknek a csapatoknak nem: szupersztár, headliner bandává tudtak válni, kik az óta is őrzik ezt a pozíciójukat. Jól kitalált image-ükkel, énekelhetős, indulós dalaikkal, a remek énekessel, a jól megkoreografált színpadi show-val töretlen sikereket értek el azóta is. (nem sokára el kezdem írni a teljes Manowar élettörténetet a lap hasábjain).


Mindenképpen szót kell még ejteni egy svéd fiatalemberről, aki Richie Blackmore alkotói tevékenységét példának véve az egyik legnagyobb metál gitárhőssé vált: Yngwie Malmsteen.
1984-ben, 21 évesen jelentette meg az Yngwie Malmsteen's Rising Force-ot, amit ma a neoklasszikus rock alapműveként emlegetnek. Talán ezen az albumon elõször, végre teljességében megmutatkozott az a klasszikusok ihlette egyedi gitárjáték ami méltán vált névjegyévé. A legígéretesebb tehetségek közé sorolták, Év Albuma cím, Grammy díj nevezés és egyéb elismerések tömege zúdult rá, jelezve: a rock világnak nagyon tetszik ez a régi és mégis forradalmian új megközelítés, hiszen ennyire merészen még senki nem ötvözte talán a két mûfajt. Sikerét annak köszönhette, hogy a modern elektronikus zenébe sikerült úgy beágyaznia az évszádokkal ezelőtti mesterek stílusát, hogy az tökéletesen beilleszkedjen az új környezetbe. Több, ma már klasszikussá vált album született kezei közül, jóllehet az utóbbi években kissé önismétlővé vált a produkciója. Ennek ellenére ott a helye a metál pantheonban.


Láthatjuk, hogy a nyolcvanas évek igazán a metál első aranykorszaka volt, egy olyan időszaké, melyben aztán a csúcsra került csapatok önmagukat roppantották össze, ami a metal stagnálásához vezetett majd fél évtizedig.


Írásomban nem szóltam a szintén ezidőtájt kialakuló thrash és death metál alapbandáiról, az Exciterről, Metallicáról, Megadethről, Slayerről, Anthrax-ről. Ezekről remek átfogó munkát találhattok Hellstar kolléga tollából szintén ezen menüpont alatt.