A kilencvenes évek eleje sok változást nem hozott a nyolcvanas évek közepéhez, végéhez képest. Azok a bandák, akik a nyolcvanas évtized közepén kezdték meg alkotói tevékenységüket, ekkorra már kiteljesedett életművet hagytak maguk után, illetve pályafutásuk meghatározó, fontos albumait tették asztalra.

A hagyományos heavy metalban továbbra is az Iron Maiden, Judas Priest, Black Sabbath, az Accept, Running Wild, Helloween volt a legkedveltebb, albumaik világszerte hatalmas rajongótáborokat toboroztak.

Mivel rengeteg banda alkotott ekkor ,az eddigi kronológiai felsorolástól eltérően inkább feleveníteném az 1990. évi 7. havi Metal Hammer hangpróbáját, hisz az szinte tökéletesen reprezentálja az időszak fontos irányzatait.

Első helyezett a Queensryche Empire albuma, mely továbbfolytatta azt a karriert, amit a Geoff Tate vezette csapat az Operation Mindcrime c. lemezével megkezdett: a progresszív metál stílusának megalapozását.

Második helyezett a Megadeth Rust In Peace lemeze, a tökéletes progresszív thrash lemez, mellyel Dave főnök megmutatta a világnak, hogy van élet a Metallicán kívül is.

A negyedik a Judas Priest Painkiller c. korszakalkotó albuma, mellyel a banda lerakta a modern power metál alapjait, ekkor még senki nem gondolta volna , hogy jó ideig ez lesz az utolsó Halforddal elkészített közös album.

Az ötödik az Extreme nevű tehetséges amerikai hard rock csapat Pornograffiti c. lemezével, mely az MTV által agyonjátszott lassú balladáival szerzett magának igazi hírnevet, jóllehet ők többek voltak, mint egy egyszerű lovemetal csapat.

A következő a Maiden No Prayer For The Dying c. lemeze, melyben már megmutatkoztak a frontember önállósági törekvései.

Az Accept Staying A Life-ja klasszikus UDO-s Accept felállás által készített albumával, UDO ezután saját csapatával folytatta a megszokott Accept hangzás népszerűsítését.

A Slayer és a Testament a keményebb vonulatot testesítették meg, a Warrant pedig a finom melódiákkal átszőtt hard rockot. Az AC/DC The Razor’s Edge c. albumával csak 11. tudott lenni, holott ez a lemez is klasszikussá tudott válni.

Az utolsó helyen a Stryper végzett, az a keresztény metal banda, mely talán a legtehetségesebb ilyen jellegű rock zenekar azóta is, köszönhetően a fogós melódiáknak és az énekes hangjának.

Nos, nem semmi hangpróba volt, láthatjuk, a nyolcvanas évek nagyjai mellett a hetvenes évek szupersztárjai is gőzerővel alkottak. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy ezeknek a lemezeknek nagy része bekerül a rock örökslágerei közé, s a teljes pompával tündökölni látszó metál-sun egy hatalmas napfogyatkozás előtt áll.

A kilencvenes évek elejét ezeken kívül három metál csapat határozta meg, ők ekkorra szupersztár státuszba tudtak emelkedni. A három banda a Metallica, a Guns’n’roses, és a Dream Theater voltak. Ez a három csapat a metal fejlődéstörténetének csúcsait produkálta ekkor megjelent lemezeivel.

A fekete album, a Use your Illusion I-II, az Images and Words megjelenésük óta a feltörekvő csapatok ihletbázisai, olyan tökéletes albumok, melyeket igazán nehéz lehetett „megfejelni”. Nem véletlen, hogy e három csapatból kettő később már nem is volt képes túlszárnyalni ezt a teljesítményt, a siker okozta túlzott stresszt nem tudták feldolgozni a zenekari tagok, akik aztán mély alkotói válságba is kerültek.

Ez a válság azonban sajnos nem maradt meg mikroszinten. A metál kialakult mozgástere már nem hozott elegendő újat, a monumentalitást már nem lehetett fokozni. Az ikonná vált sztárok eltávolodtak a közönségtől, a zenei ipar pedig olyan munkatempót kívánt meg tőlük, amit büntetlenül nem lehetett folytatni. Új igényként merült fel a rock eredeti emberközelségének feltámasztása, az önmegvalósítási törekvések- amiket a metal sokszor fojtó kényszere nem hagyott kibontakozni- szabad folyása. A metal sebzett óriásként még maga sem érezte ideiglenes agóniáját, annál váratlanabb volt így annak az állapotnak a hirtelen beköszöntése, amit az undergroundba taszította az addig mainstream csapatokat.

Az önmegvbalósítási törekvés, illetve a rock gyökereihez történő leásás egy olyan új zenei stílus létrejöttét eredményezte, ami az arénametált száműzetésbe küldte. Az új stílus létrejöttét sokan Seattle-hez kötik, mivel a legtöbb későbbi alapbanda onnan indult ki: egy Nirvana nevezetű csapat újszerű hangzású videoklipjével pedig elindult a grunge nevű stílus világhódító útjára.

A grunge-ot sokan megváltóként üdvözölték, mely azért jött elő a garázsok mélyéből, hogy megváltsa a már továbbfejlődni képtelen metált, hogy szabad folyást engedjen az indivídumnak, és újra emberközelivé tegye a rockzenét. Ám ezek az emberek tévedtek: a grunge jómaga sem volt más, mint „lecsupaszított” metál, némi punkos lázadással és pszichadelhiával megfűszerezve, nem véletlen például, hogy az egyik szupercsapat, a Soundgarden annyiszor hivatkozott zenei gyökereire, a Black Sabbathra.

A metálzenére pedig ráköszöntött a hét szűk esztendő. Jóllehet, az extrém metál megjelenő stílusai többé kevésbé sikeresek lettek, és a death, valamint dark együttesek is szép számmal működtek az undergrounban, a grunge mellett megjelenő punk rock,, illetve a Body Count féle hardcore lesöpörte a kereskedelmi színtérről a hagyományos metál csapatokat. A helyzetet súlyosbította, hogy a metál két alapcsapatából, - melyek esetleg még képesek lettek volna nagyobb tömegeket megmozgatni- az Iron Maidenből, illetve a Judas Priestből is távozott a meghatározó frontember. Az amerikai hard rock csapatok földbe álltak, az európai metálbandák pedig megpróbáltak a megváltozott trendekhez igazodva arculatot váltani. A médiából teljesen kiszorulva Amerikában egyedül talán csak a Pantera tudott mainstream sikereket elérni, főleg azután, hogy a Metallica irányt tévesztve alternatív hangzású albumokkal kezdte bombázni meghökkent rajongótáborát. (a Manowar persze ekkor is sikeresen működött, ám ebben az időszakban ők is csak egyetlen stúdióalbummal rukkoltak ki.).

A grunge-ot aztán a saját sikere vitte zsákutcába: a média által mainstream-mé váló csapatok eredeti célja okafogyottá vált, a korszak jelképes halála sajnálatos módon a grunge vezéregyéniségének Kurt Cobain-nek a tényleges halálával következett be. (a grunge-ról nem írok részletesebben- mivel sosem kedveltem, és ezért nem is nagyon értek hozzá-, azt meghagyom az ezzel foglalkozó társlapoknak.)

Ebben az időszakban aztán egy svéd tradícionális metál csapat váratlanul kereskedelmi sikert aratott. 1992-től addigra egy újabb fogyasztói nemzedék nőtt fel, akik meglepődve tapasztalták, hogy a „cipőbámulás „ helyett mennyivel jobb headbangelni. Érdekes módon a svéd Hammerfall, mely kirobbantotta a metál resurrection-t sosem lett képes az igazán nagyok ligájába jutni, jóllehet albumaik szép számban fogynak most is. Az elfeledett metál tehát újult erővel tört a világra, hogy beköszöntsön vele az új évezred, és a metál második aranykora.